Álom
Van egy álmom. Egy csoda. A menny a földön. Éden állapota.
Tudom, hogy lehetetlen, mégis hajt szüntelen.
De mi a menny?
Mi számomra a menny?
Számodra mi a menny?
Kérdezted már magadtól minden önbecsapás nélkül, hogy melyek voltak az életedben azok a pillanatok, melyektől létezésed értelmet, vagy még inkább igazi mély, őszinte örömöt nyert?
Minden konvenció nélkül?
Úgy nem tudom. A konvenciók kellenek. Meghatároz a környezetem, meghatároz ahogy felnevelkedtem, az értékrend, a szókincs a kultúra, a nyelv... épp hol állok az életemben, épp milyen hangulatom van. Meghatároz minden.
Mi az, ami én vagyok? Mi az én mennyországom? Mi az én álmom?
Ami senki másé, ami megkülönböztet, ami egyedivé tesz! Az mi?
De nem tudok a keretektől, melyekben bármi fogalom is felugrik bennem, elszakadni!
Köt a környezetem. Nem szabadulok karmaiból soha!!
Mégis mikor fogom tudni, hogy a vágyam az az enyém és nem valaki más tette belém? A TV, a facebook, az apám, vagy egy töri óra?
Mondhatnám, hogy nem is fontos, hogy az enyém legyen! Csak akkor lenne értelme, hogy csak az enyém, ha egyedül léteznék.
De ezzel azt is belátom, hogy nem független a társadalmamtól, kontextusomtól az álmom, tehát valamennyire osztom a vágyam másokkal is!
Valójában lehet, hogy fordítva történik. A környezetemnek, a társadalomnak szüksége van, hogy tagjai álmodjanak és diktálja az álmokat! Mi, egyének pedig elhisszük, hogy az álmunk az, amit mond, mert ha az, akkor megvalósíthatóbbnak tűnik, hiszen mások is részt vesznek benne! Így észrevétlenül meghatározza álmaink keretét minden, ami körbevesz. Az egész tér-idő kontextus, melyben létezünk.
Csak olyan elkeserítő, hogy így az ÉN álmom, álom marad! Csak álom. Hiszen mindig lesz, aki keresztbe tesz az ÉN álmomnak! Mert Ő más szavakkal, más irányokban fogalmazza meg az övét, ami összeütközik az enyémmel!
Az én álmom az, hogy végre kezdjen el mindenki velem együtt álmodni!
Szépet! Gyönyörűt! Igazat!
Olyan álmot, melyben a realitástól elszakadva esünk bele a végtelen vakító fénybe!
És elszakadunk a normáktól, a világtól, a színektől, szagoktól és a szavainktól.
A konvencióktól...
És beleérzünk mindannyiunk közös álmába és tudjuk, hogy e felé tart az életünk!
Nem is csak reméljük, hanem tudjuk. Értjük. Tapintjuk. Érezzük.
Egyértelmű, hogy nem vagyunk egyedül, hogy össze vagyunk kötve!
Nem kell hitegetnünk magunkat fölösleges cselekedetekkel sem, melyeket hitetlenségünk vezérel!
Hanem hisszük, mélyen, annyira mélyen, hogy tudjuk!
Hogy ugyanaz, az igazi mély, szavak nélküli álmunk!
De ehhez zuhanni kell... El kell engedni a talajt a lábunk alól! A kontextust! A környezetet! A társadalmat! Csak zuhanva, folyamatos zuhanásban tapasztaljuk meg ezt a legmélyebb álmot!
Mert mindig van mélyebb...