Én a nap és a víz

Mennyi minden megtörténik egy pillanatban. Ebben a pillanatban történik bennem egy folyamként folyva ezernyi kis szikra. A víz felszínén történik meg, vagy alatta? Vagy ragyogása az, mely a vízfelszínt hullámokká húzza? 

Dobogó szívemen folyik keresztül a vérem. Ezernyi kis szikra, oxigént hordva, minden sejtem égeti el, belülről felforrva.
Hamu és víz vagyok. Meg egy kis szikra.

Forr a lelkem, sistereg a víz bennem, párává forrok, hamuvá égek el minden percben.

Azért égek, azért forrok, mert a fény szikrája gyújtott meg, a tűz belenyalt a szelembe.

Viszem a szelet, űzöm a fényt, vonzom a vizet, öntöm szerteszét.

Olyan nehéz a lélegzetem. Miért kell ezt a magányos életet itt eltöltenem? Miért nem lehetek folyton benne a szeretetben? Olyan küzdelmes itt szeretni! Igazi csatatér! Mert egyikünk szívében sincs teljes remény!
Remény abban, hogy ahol vagyunk, a másik is ott van, vagy ha nem, akkor is odaér! Együtt vagyunk, leszünk... bárcsak mindig lennénk!

Dobog a szívem, folyik keresztül folyamként az ezernyi kicsi fény. Fény mely megtermett a fák levelén! A nap űzte el mellőle a szenet, belemelve saját erejét.

Lehelje belém is a nap a szellemét! Töltse meg vérem fényével mindenhogyan. Levegőt lélegezve, gyümölcsöt eszegetve. Hadd adjam ki magamból, hadd leheljem bele, azt amiből elég

Elég volt a fájdalom, elég volt a szenvedés! De ha csak eltakarom, egyre nő a sötétség!

Hogy tudja átitatni a legmélyebb veszteségeket a fény? Hogy tudnék szembenézni magam szemével, a nélkül, hogy átölelne a remény?
A remény, hogy ott leszek majd egyszer én! A remény, hogy együtt vagyunk, leszünk... és igazán lehetnénk!

Mikor hívom, ott van. Mikor vágyom, átölel. Mikor nézem, ragyogva néz vissza rám. Vele minden pillanat egy nagy szívdobbanás.

De nem hívom ám mindig... egyszer hívjon már ő! Nem vágyom ám mindig... egyszer vágyjon már ő! Nem nézem ám mindig, egyszer már hadd ragyoghassak én rá!

Én és a nap.

Ez egy örök diskurzus marad!

Nem csak a remény kevés, de a szeretet. De hogyan lehet megfogni ezeket a tetteket? Tett a remény és tett a szeretet. Mikor engedem, hogy folyjon a maga medrében, de néha mégis egyengetem, hogy kevesebb erejébe teljen. Mindig együtt lenni teljesen? Hiszen egy mederben egy folyó fér csak el rendesen! Mikor hívogat, beleléphetek, vagy csak a partól szemlélhetem. Mikor hívogat, beleléphetek, vagy a fejem búbjáig is belémerülhetek. Mikor hívogat, belémerülhetek, vagy a sodrásnak nem engedve úszkálhatok. De van az a pont, mikor a sodrásnak engedni kell és akkor hagyom, hogy vigyen! Ilyen az élet sodrása, ilyen a szerelem. Valami folyóban viszont benne vagyunk szüntelen. Ha szárazon akarjuk megúszni, a felhők, esők folyamai a folyókból kilépve mosnak meg! Csak úgy nem sodor igazán messze magunktól magunk felé az víz ereje.

De ne sodorjon már olyan erősen, én is tudok úszni ám! És mi lesz a vízesésekkel?

Én és a víz.

Örök döntések, elengedések.

Nekem a fény teljessége Isten, a vízé Jézus és szelemé A Szellem.