Feminizmus

Közben hallgass is meg, itt! "Többet" (mást) ad, mint csak olvasva! :)

Nők napja után kicsivel méltó cím és téma ez. 

De nagyon nehéz is.
Főleg nőként.
Mit mondjak, hogy őszinte legyek, de építő és tömör maradjak a lehetőségekhez képest?
A Férfi és Nő írásom után már bizonyos dolgokat megfogalmaztam a témában.
Az Elfogadás írásomban, pedig a végén vetettem fel egy szempárt, melybe belenézve tudhatom, hogy ki vagyok. Melynek retinája visszatükrözi az énem, melyet amúgy nem láthatok.
Ezek a gondolatok gyönyörűen jelennek meg Szikszai Szabolcs "A Nő" című írásában, újabb lendületet adva nekem is, hogy akkor most innen folytassam:

Mi a feminizmus napjainkban? Minek kéne lennie?
Mi a nemek közötti egyenlőség? Minek kéne lennie?
Mi a szexizmus? ...
Melyik szó milyen érzést kelt bennünk? És milyen érzést keltettek mondjuk 2, 5, 10, 20 ... éve?

Úgy emlékszem, hogy a feminizmus szó a múltban valamelyest pejoratívan csengett a fülemben (feministák=harcos, rövid hajú amazonok, akik nem akarnak gyereket). Aztán egyetemen beszélgettem olyan feminizmusról, ami a nemi szerepeket nem zárta ki a képből, de az egyenlőségnek, mint alapvető emberi jognak adott nagy hangot, ami "elnyomott nőként" tetszett. Aztán most már nem is tudom mit érezzek. Mert azóta kiderült, hogy a férfiak vannak elnyomva... vagy legalábbis ők is!
Szerepekről beszélni szexizmus.
Egyenlőség pedig mindenkinek jár,
valójában nem létezik
és mindenki különleges.
És lassan már nemekről sem szabad beszélnünk, mikor egy személyről szó van. Szitokszó, mintha az etnikai hovatartozását, bőrszínét közölnénk.
Mert mindenki önmaga. Egy külön kategória. Senki nem a neme. Nem határozható meg abban, hogy férfi, vagy nő.

Én szeretek nő lenni.
Meg úgy általában Kamilla testében is.
Mert igazából ami nincs úgy, ahogy akarom, azt úgy akarom, ahogy van.

(És legtöbbször e fenti 3 sort vágyom teljes szívvel érezni.)

Ma már mindent tudunk befolyásolni.
Tehát egy nő ugyanannyira tud férfivé válni a munkában, a gondolkodásban, a viselkedésben az öltözködésben... mint amennyire akár a testében is.
És fordítva.

Tehát miért akarnánk bármit is úgy, ahogy van, ha át tudjuk alakítani olyanra ami jobban tetszik, amire jobban vágyunk?

Tehát a nők nadrágot húznak, munkába, háborúba állnak, a férfiak akár otthon is maradhatnak a gyerekkel, kávézhatnak a fodrásznál, főzhetnek, moshatnak, vasalhatnak.
Mert épp erre vágyunk. Így kényelmesebb. Logikusabb. Ettől még egyenlőek vagyunk.
Ki mondaná meg, hogy ez ne így legyen? Ki és milyen alapon merné azt állítani, hogy valakinek a neme miatt valamit valahogyan kéne tennie?

Miért kéne kinyitni az ajtót a nőnek? Miért nőké az elsőbbség? Miért a férfi fizet a randin?

Jogos kérdések.
Nem vagyok olyan gyenge, mint egy tollpehely, csak azért mert nő vagyok. És csak azért, mert gyengébb vagyok sok férfinél, még tudok férfimunkát igenis jól végezni és vannak feminin férfiak is.
Nem vagyok hülyébb se sok férfinél, csak azért mert vannak férfiak, akik logikusabban és racionálisabban gondolkodnak nálam, meg statisztikailag több mérnők agyú férfi van, de vannak maszkulin nők is. Ez nem fair! Miért ne legyek én mérnök?

Miért ne legyek én férfi?

Mert NŐ vagyok.

Egyenlőségről álmodozom, miközben hadilábon állok saját nőségemmel.
Ha a nők és a férfiak is el vannak már nyomva, akkor ki nyom el?

Én magamat.

Miért nem tetszik a nőségem?
Hiszen mi tetszene benne?
Csak táncolok a sötétben. Azt se tudom ki vagyok és mi végre. Folyamatosan inog az önarcképem, ahogy nézek bele más és más férfiak ítélő szemébe. "Vajon én szép vagyok? Vagy csak ennek a srácnak alacsony az ingerküszöbe?" "Azt hiszem szép vagyok....De nem is érdekel. A belső a lényeg!" "De helyes ez a srác!... De hát azért elég beképzelt!" "Áh de azért én mögé látok az álarca mögé, látom, hogy milyen nagy a szíve!"
Lássuk be... mindenki álarca mögé látunk, mintha saját gyermekünk lenne, magunkat bírának nem tesszük meg, folyamatosan mi változunk mások kedvéért, empátia és érzékenyég által vezérelve.
Ezt hirdetjük, hogy mindenki ezt tegye.
És akkor az egész társadalom elkezd formálódni... egymás felé...
Fokozatosan, folyamatosan, mindenki csak a másik javát nézve, empátia által vezérelve, főleg a gyengébbekkel szolidarítva alakítja magát.
Ez az utópia, a cél. Persze még nem valósult meg...
Még...

De vajon a folyamat végén már elégedettek leszünk a nemünkel?
Tetszeni fog a nőségünk... vagy a semlegességünk?
Semlegesek akartunk lenni?

Vagy csak a feminizmus utópisztikus felhőitől elkábulva, elfeledtettük a vágyunkat arra a bizonyos szempárra.
Amely értékel.
Amely szépnek lát és el is tudjuk hinni neki.
Megbízható, mert ő nem formálja senki kedvéért a véleményét, vagy az akaratát.

Még a miénkért sem.