Gödörben

  Érzések csapdájába zárva. Érzések, hogy nem vagyok elég. Elvárások közé szorulva, melyeket képtelenség betölteni. Elvárások a tökéletességre mind testben, mind elmében. És a vágy, ezt az életet jobbá tenni, egy álom, ahol minden arany és ragyogó. A tökéletesség elérhető rengeteg úton. Majdnem annyi úton ahány ember van. 

 Gödörben lenni. Körbe véve falakkal. Mászni próbálsz, hogy kiérj, és szabad legyél, de túl meredek és hosszú a fal. Sötét is van. Nem is látod a hosszát jól. De mikor egy kicsit haladsz a gyökereken kapaszkodva, vagy különböző technikákkal próbálkozva fölfelé, látod, hogy a gödör magasabb, mint gondoltad, és mint eddig láttad. Kikaparva a földből magadnak létrát, mely folyton omladozik, kín-keservvel mászol fölfele. Nagy erőfeszítéssel sikerül elérned a gödör tetejét. 

De kiderül, hogy ez csak egy terasz, egy pihenő. Ami ez után következik, az még nagyobb, még keményebb fal, fárasztóbb és kimerítőbb. De ha sikerül megfejtened a módját, hogy rajta magad átrágd... Ott köszönt egy újabb terasz. Még mindig nem a vég. Nem a fény. 

Fényre vágyva mész egyre feljebb és feljebb, de a teraszok végeérhetetlenek. 

Önmagunk felfedezése, megismerése és tökéletesítése? Vágyaink elérése? Céljaink elérése?

Miért nem érjük el a fényt? 

"De hát maga az út a lényeg, nem a cél!" Mondja a bölcs... de mégis, kinek kéne a fájdalmas út, ha nincsen cél? 

2016. 08. 03.