Gyerek

Sokat foglalkoztam gyerekekkel, de mostanában kezdek igazán rájönni velük kapcsolatban dolgokra. A szemük, a nézésük! Olyan, mint valami 200 éves bölccsé! Az a nyitottság, őszinte kíváncsiság. A kisbabák aztán tisztában vannak a determináltságukkal! És azzal is, hogy ha éhesek, sírjanak. Ha ölelésre vágynak akkor is sírjanak. Tudják, hogy kifejezhetik szükségleteiket? Vagy csak tudják, hogy nincs más módja az életben maradásuknak. Vagy igazából pont, hogy még semmit nem tudnak... Csak fáj nekik és testük hangot ad a fájdalomnak. És nem csak az ételre, az ölelésre és szeretetre is szükségük van. Azok hiánya is fájdalmat okoz nekik. Egészen természetes a szülő részéről, hogy ezeket a szükségleteket megadja. 

Gyakran ilyen gyereknek érzem magam. Mikor beszélek, és rájövök, hogy a saját sérelmeimből szólok. A saját fájdalmaim teszik negatívvá a gondolataimat. Olyan szomorú, hogy csak mert már nem olyan cuki baba az arcom, meg már van rengeteg tudásom, nem beszélnek olyan kedvesen hozzám az emberek, mint egy kisgyerekhez. Pedig csak azért mert több a tudásom, még nem teljes! Csak azért mert nem vagyok cuki arcú, még lehetek kedves.
Én szeretem úgy látni az embereket, mint amikor egész pici gyerekek voltak. Főleg a "rossz" embereket.
De arra is rájöttem, hogy amúgy meg valójában egy vitában lehet, hogy ezt teszik velem mások is. Mikor érzelmeket kifejezve kijelentek valamit, és egy azt tagadó mondatot mond rá rögtön valaki, az habár sértően hangzik, gyakran, csak megnyugtatás akar lenni. Vagy az én vélt fájdalmaim megnyugtatása, vagy a másik személy és fájdalma önnyugtatása. 

Vagy inkább minkettő keveréke egyszerre.
És olyankor meg inkább szeretném ha nem kezelnének gyerekként!
Bolond világban élünk :D