Mindenki

Most néztem meg az új magyar Oscar-díjas rövidfilmet, a Mindenki-t.
Megindító. Eszembe juttat sok gyerekkori emléket. Nézve az iskolai szünetben játszó gyerekeket, az iskolapadokat, táblát...
Eszembe juttatja azt is, amikor nagyon kicsi voltam és gyülekezeti gyerekkarácsonyra készülődtünk gyerekek. Apukám a bibliaköröket vezette. Ő kért meg rá, hogy ne énekeljek majd a többiekkel együtt. Miért? Mert kicsi voltam? Vagy mert nagyon hangos? Vagy mert a hangom egy oktávval mélyebb volt a többi gyereknél? Négy éves lehettem, tehát hiába fájt, behódoltam, megértettem. Büszkeségem ugyan csorbát szenvedett. Fájt, sértett. "Pedig én tudok énekelni! Ez nem igazság!" gondoltam. "Az élet nem mindig igazságos!" érkezett rá, talán már belülről a jól ismert válasz.

Persze ez más, mintha ott lettem volna, de tátogok. Az nem lett volna "hiteles". E helyett szívszorongva néztem a többieket énekelni. És pityeregtem... Nem is gondolhatta apukám, hogy a tátogás nekem menne... amiben, mivel ismert, teljesen igaza volt. Maradt tehát a kitaszítottság.
Magány.

Azóta megtanultam tátogni. Nagyjából.
A magány ellenszere a tátogás.
A belső és külső kongruenciát és hitelességet viszont tönkreteszi.
Egy szép kép érdekében beleegyezünk, hogy tátogunk egy társadalomban. Hiszen ha nem tátognánk, hanem mindenki énekelne, káosz lenne.

De vajon tényleg káosz lenne? És ha káosz lenne, nem szebb-e az a káosz melyben mindenki részesül, mint a kiváltságosok rendje?

Ki mondja meg, ki énekel szépen a társadalmunkban és ki nem? Ki a mi karmesterünk?
Sikerült már elzavarnunk? Mindenki énekel már? És szép? Tetszik az ének nekünk?
Vagy hiába nincs már karmester, némelyek mégis tátogásra kényszerülnek. Azok a némelyek, melyek látják a rendet és vágyják és magukat ezért hajlandóak visszafogni. És vannak akik hangosabban, erőteljesebben énekelnek mint mások, magukkal vive a halkakat. Hiába nem tátognak, hangjuk elhalkul a hangosak mellett. De vajon a hangosak éneke az ami tiszta? Hiszen karmester nincsen, aki megmondaná, kijelentené, ki énekel tisztán és ki hamisan! Ilyet már senki nem mondhat. És gyakran a tiszta hangúak hiszik magukat hamisnak, a hangos hamisak mellett, halkan.

Van igazság a földön? Csak azért, mert ítéletet már nem mondhatunk róla?
Megtanultuk elfogadni a másik énekét?
Szépnek hallunk másokat?
Halljuk a másikat az énekében, vagy ő halkul el, hogy ne bírálják meg?

Néha talán túlságosan fontos lesz, hogy a hamisak ne tátogjanak... és a másik tengelyen megszűnik minden. De hát mi lenne? A teljesítmény? Ki mondja meg mi jó teljesítmény és mi nem? Egy Oscar-zsűri? Az emberek?
Mi a szép ének?

Az ami szívet gyönyörködtető. Tiszta. Tudjuk... Érezzük... Mindenki.

Vajon ha nem a jók énekeltek volna gyönyörű dalokat a Mindenki című film forgatásában és aláfestésében nem a jó zenészek játszották volna a zenét és nem a jó színészek, szép és ügyes lányok kapták volna a főszerepet

ugyanolyan minőségi és Oscar-ra érdemes lenne?

Hol van a mindenki?